Miért most?
2015.04.30 23:26
Tikkel a szemem, és ég, fáradt vagyok. Ez a két nappalos műszak sem volt könnyű, és bevallom nem bánom, hogy holnap szabad leszek. Na ennyit a helyzetjelentésemről, most másról akarok írni.
Megkérdezték tőlem, hogy miért pont most? Eddig miért volt csend? Jobb volt pár éve, mondjuk öt éve? Könnyebb volt? Akkor nem kellett ennyit dolgozni? Akkor elégedettek voltunk a fizetéssel?
Dolgozni mindig kell, és általában nem keveset, ráadásul a miénk nem egy olyan munkakör, ahol a tévedésnek nincs következménye. Ez akár öt éve is így volt, és így is marad, könnyű sosem lesz.
Én is ember vagyok, nem egy tökéletesen működő gépezet, és ugye , mint mondják, tévedni emberi dolog, ennek ellenére nekem nem igazán adatik meg ez az emberi kiváltság, persze nem mondhatom azt sem, hogy tévedhetetlen vagyok. Hatalmas a tét, írd és mondd, akár egy élet múlik minden mozzanatomtól, ott, a munkahelyemen. Hatalmas koncentrációt igényel, hogy a megszerzett szakmai tudást jól tudjam alkalmazni, meg is teszek ezért minden tőlem telhetőt. Ez nem egyszerű feladat, tekintve, hogy a munkaidőm mind a tizenkettő órájában toppon kell lennem, nem szabad kicsit sem lankadni a figyelmemnek, legyen az nappalos műszak, vagy éjszakás. Igazán ezt a terhet csak az érzi, aki csinálja, aki benne van. Közben az sem mindegy, hogy milyen szimpátiával fordulok a körülöttem lévőkhöz, és most elsősorban nem a munkatársaimra gondolok, bár nem mindegy, hogy milyen hangulatban telik el a munkaidő, akár egy másik munkahelyen, ez itt is fontos. Most a betegeinkre gondolok. Úgy kell empatikusnak lennem, hogy közben a saját lelkemet megvédjem, mert mára már rájöttem, ha ezt nem teszem meg, akkor olyan terheket kell cipelnem, amire képtelen vagyok, hiszen megvan a magamé is, és vannak gyermekeim,van párom, akik miatt szintén vigyáznom kell magamra, ráadásul én is a történetben vagyok valahol, az én életem is fontos. Be kell, hogy valljam, sokszor nem sikerül kívülállónak maradnom, mert én szeretek beszélgetni is a betegekkel, a hozzátartozókkal, és ha már beszélgetünk, akkor sok mindent meg is tudok róluk, sokszor szinte részévé válok az életüknek, még ha csak rövid időre is. Ezért is visel meg, ha elveszítünk valakit... Nem könnyű feldolgozni, nem könnyű azt a testet hullazsákba csomagolni, aki az előbb még a betegem volt. Nem lehet megszokni a halál jelenlétét, elfogadni el lehet az eszemmel ( mást nem tehetek), de a lelkemnek nehéz.
Más is nehéz, nem csupán a lelkem fáj, sokszor a testem is jelzi, hogy elég már. Ha belegondolok abba, hogy nő létemre micsoda súlyokat mozgatok meg, el sem hinném hogy elbírom, ha nem tudnám, hogy igaz. Nem is szabad csodálkozom azon, hogy fáj ez, fáj az....
Feltöltődni, kikapcsolódni alig-alig marad idő. Éjszakás műszak után, ha este már nem megyek, akkor is kell aludnom valamennyit, aztán vár rám az otthoni teendő, amit rendszerint zombi üzemmódban csinálok végig. Ezt a napot nem is nevezném szabadnapnak. Ha szerencsés az ember akad ezután az alvós-zombis nap után még egy, urambocsá két szabadnap. Na, akkor jöhet az alaposabb házimunka, takarítás, mosás, stb., és végre két mondatnál talán többet válthatok a családdal is, akik már nem csodálkoznak, hogy az ünnepeken, hétvégéken osztozniuk kell rajtam, és kevesebb az az idő, amit ők nyernek belőlem, mint a munkahelyem. Igaz, az én gyermekeim már nagyok, szinte fölnőttek, de higgyétek el, hiányzok olykor nekik, és ők is hiányoznak nekem. Életempárjáról nem is beszélve. Kín keservesen tudtunk megszervezni egy medvehagymázós-kirándulós napot, ami után ugyan terveztünk még , de természetesen nem jöttek úgy össze a dolgok, közben a medvehagyma is elvirágzott, de jó lenne megint csavarogni együtt. Pedig nálunk a munkahelyemen, lehetőség van rá, hogy úgynevezett kívánságfüzetbe, beírjuk óhajainkat, szabadnap kéréseinket, amiket általában meg is kapunk.
Tudom, nem egyediek ezek a gondolatok, amiket leírtam ide.Minden ebben a szakmában dolgozó érzi, tudja ezt, és velük sincs ez másképpen. A munka mindig nehéz lesz, de nem mindegy hány ápolóra jut egy műszak, hány órát kell pluszba menni, van-e mód arra, hogy újratöltsük az "elemeinket", hogy milyen felszereltséggel tudunk ápolni, hogy milyen körülmények között, hogy marad-e elegendő ápoló Magyarországon.... Lehet sorolni.Tudom azt is, hogy senki, aki munkával keresi a kenyérre valót, nincs túlfizetve itt. De akkor jól van ez így? Azt is tudom, hogy minden munkának megvannak az árnyoldalai , nem is kívánom hasonlítgatni a szakmákat. Az ápolók, nővérek, ápolónők, kinek, hogy tetszik, sokat bírnak, sokáig csak csendben teszik a dolgukat, pont az emberszeretetük, az érzékenységük miatt.
Hogy miért pont most? Most jött el az idő, most csurrant az utolsó csepp utáni, abba a bizonyos pohárba, mostanra fáradtunk el, ábrándultunk ki, érezzük azt, hogy semmibe vagyunk véve. Ezért most.
Téma: Miért most?
Nincs hozzászólás.