Találkozások
2015.09.29 08:00
Mint írtam, az előző bejegyzésemben is, tényleg rohan az idő. Bizony huszonöt év telt el azóta a bizonyos dátum óta, amióta már bizonyítvánnyal is tudom igazolni, hogy megértem. Hogy mire, azt senki ne kérdezze. Akkor még sok mindent másképpnek hittem, azt gondoltam, hogy majd én megmutatom, majd sokra viszem, hogy majd mennyivel jobb lesz fölnőttnek lenni, mint gyereknek volt. Egy fölnőttnek sok mindenhez joga van, sok mindent megtehet, amit egy gyerek nem. Hogy majd senki nem szól bele, minden úgy lesz, ahogy akarom... Persze volt, ami teljesült. Nem panaszkodom, de az biztos, hogy semmi sem egyszerű, és az is igaz, hogy senki sem ígérte azt, hogy könnyű fölnőttnek lenni. Ahogy telnek az évek, nem csupán öregszem mindig eggyel, hanem kicsit változok is, változnak a gondolatok, máshogy ítélek meg dolgokat, jobban el tudok fogadni olyasmiket, amikről azt hittem, hogy én aztán soha, semilyen körülmények között..., aztán meg közben ugyanaz maradok. Talán tényleg bölcsebb lesz az ember, miközben gyűjti az éveket. Akárhogy is van, egy szempillantásnak tűnik, mintha tegnap lett volna, az, amikről beszélgettünk az osztálytalálkozónkon. Már amire emlékszem, mert van pár epizód, (jó pár) az osztálytársak által felidézett múltból, ami nekem kiesett, de talán megsem volt, mintha nem ugyanazt a filmet néztük volna. De mindenképpen jó volt találkozni! Ők is változtak, meg nem is. Gyermekeink vannak, van akiknek már unokájuk is. Na, ez megdöbbentő tud lenni, mert az oké, hogy ők már annyi idősek, hogy simán lehetnek nagyik, no de én is?! Bizony igen, hiszen a lányom most pont annyi idős, mint amennyi én voltam, amikor ő megszületett.
Előkerült egy videó felvétel is, persze modern dvd változatban, alig ismertem meg magam rajta. Ma már kicsit nevetséges frizurák, divatjamúlt öltözékek, szigorúan vett megjelenés, már ami a szakmai órákat illeti. Frissen mosott, vasalt apró virágokkal díszített köpenyünk, kismamacipő a lábunkon, ropogós, keményített fityula a fejünkön. Soha, egyikünk sem lázadt ellene, természetes volt, mint ahogy az is, hogy a gyakorlatunk reggel hattól, délután kettőig tartott. Soha nem késtünk, eszünkbe sem jutott, hogy előbb elkéretőzzünk, és azért sem panaszkodtunk, hogy bizony nem kíméltek bennünket "kisnővéreket", az igazi "nagynővérek". Más idők voltak, mások voltak az elvárások, másképp tanultuk az ápolás tudományát. Na jó, nem akarok " Bezzeg az én időmben!" -t játszani, hiszen ez a mostani idő is, éppúgy, mint az előzőek, elmúlik egyszer, elég gyorsan, és mindig megváltoznak a dolgok, az elvárások, az értékek, remélhetőleg majd nem lefelé, hanem felfelé ível a pálya.
Meglepetésnek készült régi-új tablónk. Sajnos nem tudtam mindenkiről új fényképet szerezni.
Laura néni, az osztályfőnökünk is eljött: