Emlékezős, lustálkodós írás
Lustálkodós nap a mai. Már egyszer felébredtem fél hat körül, aztán egy kis olvasgatás után újra körülvettek az álmaim. Fél tizenegykor sikerült reggeliznünk. Nem baj, jó ez így, kell ilyen is. Az idő is szomorkás, de valami kis programot ki kellene mára találni, talán egy sétára össze tudjuk szedni magunkat a párommal. Főzni nem kell, mert tele a hűtőszekrény. Ez nagy dolog, mert a főzés igen sok idő, igaz ha a végeredmény mind látványában, mint ízeiben gyönyörködtet, akkor megéri... A madarak nem riadtak vissza az esős időtől, ugyanolyan hangerővel, élettel telien fújják, illetve csicsergik a nótájukat, ami lassan a jó ebédhez szól. Régen a nagymamáméknál nyaralva, sokszor hallottam a Kossuth rádió, Jó ebédhez szól a nóta című blokkját. Mama addigra megfőzött, terített. Általában több unoka volt nála egyszerre, s még mi igen kicsik voltunk, külön kis asztalkát állított fel nekünk, ami általában egy hokedli volt, rajta terítő és három csemetének való tányérka, s amit kimert azt meg is kellett ennünk, nem volt vita, közben meg húzták a vonót a rádióban, jókedvűen danoltak. A hokedlihez tartoztak kicsi fából készült sámedlik, ülőalkalmatosságnak, nekünk. Ebéd után csendespihenő következett, amit én nemigen szerettem, most sokszor vágyakozva gondolok vissza rá. Mamának jó nagy kertje volt, legalábbis emlékeimben így él, nagyon szerettem leszedegetni a zöldségeket, a kelbimbót ott helyben eszegettem, az epret, a sárgarépát. Soha nem lett bajom tőle, hogy mosatlanul ropogtattam, igaz én magam sem adtam a gyerekeimnek alapos tisztítás nélkül semmi ilyesmit. Más volt akkor még. Esténként lestük a szentjános bogarakat, unokatesómmal megpróbáltuk megfogni őket, lámpást akartunk csinálni a segítségükkel.Nagy melegben, nagyanyánk felállította a nagy pléh kádat az udvarban, telehordta a kútról vízzel, aztán amikor megmelegedett, ott, abban strandoltunk. Nagyon jó volt! Nagyszüleimmel jártuk az erdőt, gombát gyűjtöttünk, mondjuk inkább úgy, hogy ők gyűjtötték, én csak mentem velük. Tudták a helyeket, ismerték melyik ehető, melyik nem. Rendszeresen hordta nagyanyám a piacra eladni. Ebben már én is segédkeztem, emlékszem egy kupac gombát talán tíz forintért adtuk. Persze a kis faluból, Kánnak hívják, be kellett jutni a nagy városba a piacra,Pécsre. Hajnalban indultunk, mama vállán a terővel, két nagy táska fülüknél összekötve, átvetve a vállán, bennük tojás, gomba, zöldségek, téli füstölt áru, és mentünk a kb. öt kilométerre lévő faluba,Hetvehelyre, ahonnan a vonat indult. Gyalogosan, földes úton, át erdőn, réten. Akkor úgy képzeltem, ez mindig így lesz, hogy együtt megyünk a mamával... Persze elmúltak az évek, minden megváltozott, már azt az utat sem ismerem, mama is csak bennem él. A kis falu Kán még megvan, mamáék háza is, egy, azt hiszem holland vette meg, felújította. Kán üdülőfalu lett, évente filmfesztivált szerveznek. Idén is lesz, szerintem megyünk. Másik úton, de gyalogosan, erdőn, mezőn át... ( ajánlom elolvasásra: Olvasósarok: Emlékezz te is!)
Mamáék háza:
Az istálló, végében kemence is volt:
Képek az odavezető útról:
