Emlékezz te is!
Még emlékszem, mikor két kezében tartott,
s emelt a magasba, hogy kacagásom elűzze a zivatart,
majd féltőn rám terítette álmai könnyű fátylát,
s csendesen dúdolta a dalt.
Csodás évek. Önfeledt, őszinte játékok a holnapról,
meséknek hitt igazságok, igazságnak vélt mesék.
Majd elindult a vándor, hegyen-völgyön át,
néha felhasította a talpát az út göröngye,
volt, hogy mindenét törte, mikor belezuhant a semmibe.
Fájt, de felállt, mást nem tehetett.
Makacs könnyei megfagytak,
nem hagyták, hogy gyengének láthassák.
Tarisznyája tele minden jóval, kedvességgel,
becsülettel, szeretettel, igaz szóval.
A csillag, mi a szívét vezette, tisztán ragyog
ma is felette, fénye nem fakul soha.
Még emlékszem, mikor két kezemmel a magasba
emeltelek, hogy kacagásod elűzze a zivatart,
majd féltőn terítettem rád az álmok könnyű fátylát,
s csendesen együtt dúdoltuk a dalt.
Emlékezz, emlékezz te is!