Híd
2015.06.29 10:57
Jobb programom is lehetne, mint ebben a dög melegben haza utazni. Az autó is pont most van a szerelőnél, végül is mikor máskor?! Nincs más, jön a tömegközlekedés, a büdös embertömeg, péntek lévén a diákok is most utaznak majd a hatalmas hátitáskáikkal. Én is így csináltam valamikor. De hál istennek vége, kiszabadultam onnan, abból a porfészekből.
Mondta anyám, hogy nem muszáj mennem, igazából nem is ismertem azt a nagynénimet, akit szombaton temetnek, anyám nővére, eddig németben lakott, nemrég költözött haza.
- Úgy látszik érezte, hogy így lesz, meghalni jött vissza - sírta anyu a telefonba - Zsuzsikám ha sok a munkád, nem kell jönnöd, megértem. Csak szólni akartam, hogy tudd, szombaton lesz a temetés. De ha gondolod gyere, nagyon örülnénk apáddal, úgyis rég láttunk.
- Program az lenne, de megyek - morogtam.
- Mit főzzek? Mit ennél kicsim?
- Jaj anya, ne csinálj ebből ekkora ügyet! Mindegy. Pénteken a kétórási vonattal jövök.
Már, hogyne mennék. Ki akarja hallgatni eztán, hogy még erre sem vagyok képes? Ki fogom bírni! Enélkül is elég a sok szemrehányás amikor telefonon hívnak, hogy :"Milyen régen láttunk!... Tán elfelejtetted merre lakunk?... Ezt érdemeljük tőled?... Nem emlékszel honnan indultál?... Mi mennyi mindent megtettünk érted, most meg elfelejtesz bennünket.." és ehhez hasonlók. Nem szeretek haza menni, ez tény. Minek is mennék olyan gyakran? Nincs ott semmi, csak csend és punnyadás, én még nem mentem nyugdíjba, élni akarok.
Fekete ruha, hozzá cipő a táskában. Viszek egy könyvet is, gyorsabban megy majd az idő ha olvasok.
Ajtó bezárva, taxi már vár, indulás a pályaudvarra.
Nem ér meglepetés, úgy van, ahogy sejtettem. Ezernyi ember, táskákkal, zsúfolt emberszagú másfél órás utazás, legszívesebben kitörölném az emlékemből.
- Kicsim szia! - ölel magához anyám, és puszilgat, mint egy taknyos kölyköt.
- Anya szia. Mondtam, hogy nem kell kijönni elém.
- Azért jöttünk ne tévedj el - apám valószínűleg azt gondolja vicces volt. Szerintem nem.
Beszélnek egész úton, még jó, hogy alig 15 perc,és otthon vagyunk. Semmit nem változott a környék, leszámítva, hogy más a boltos.
- Emlékszel ugye még a Julcsi nénire? - választ sem várva folytatja anyu - Nagyon szeretett téged, sokszor küldtelek vásárolni, és mindig áradozott milyen okos, aranyos kislány vagy. Szegény nagyon beteg, már úgy forgatják az ágyban, rákos. Most a menye vezeti az üzletet.
Hát ez a nagy újság. Azért végig hallgatom, és kicsit sajnálom, én is szerettem, mindig kedves volt.
- Rántott csirkét csináltam, petrezselymes krumplival, kedvenced volt kicsi korodban.
- Már felnőtt vagyok.... Nem vagyok igazán éhes, ettem egy szendvicset a vonaton.
- Anyád egész délelőtt főzött, a csirkét hajnalban vágta le. Ez igazi hús ám, nem, mint a városban.
- Jó lesz biztos - próbálom lezárni a témát, amikor megszólal a mobilom. Félfüllel hallom, hogy apám motyog, átkozza ezt a szerkentyűt, mérges, hogy nem kapcsoltam ki. Mi köze hozzá? Barátnőm hív szülinapja lesz, partit rendez, sajnos ki kell hagynom.
Odaülök az asztalhoz, nem akarom tovább feszíteni a húrt. Igazából minden nagyon finom, ilyet csak anya tud főzni.
- Majd én mosogatok - ajánlom.
- Hagyd csak, mindjárt kész, te pihenj le, biztos elfáradtál az utazástól.
- Inkább sétálok egyet, körbenézek.
Elindulok az ismerős utcákon, páran megállítanak, elmondják milyen régen láttak, és örülnek nekem. Csak megyek, megyek észre sem veszem, és már a tónál vagyok. A híd is áll még mindig, a kis szigetre vezet. Amikor kiskoromban erre sétáltunk anyám sosem engedte, hogy végig menjek rajta, azt mondta belepottyanok a vízbe, és nem tudok úszni. Aztán már nem is jöttünk erre. Minden megváltozott amikor a bátyám...... Lassan esteledik, biztos várnak már anyámék. Még egy telefon, barátnőm az ismét, megígérem, hogy amint lehet indulok vissza, hogy felköszönthessem. Már előre örülök, hiszen meghívta az új munkatársát is, azt a magas barna fiút, ki tudja, talán kialakulhat egy kis kaland... Otthon még egy kis beszélgetés, udvariasan, nyugodtan végighallgatom, hogy nem sokára lakodalmat tartanak a faluban, hogy kinek született gyereke, kik költöztek újonnan, hogy a szomszéd Maris néni még mindig zsörtölődik a tyúkokkal. Egy idő után azon kapom magam, hogy ugyan fáraszt ez az egész, de mégis érdekel valamennyire, bár ezt nem vallanám be, és nem változtatja meg a véleményemet, ez egy porfészek, csak csend, és punnyadás.
A szobám sem változott, az ágyam még mindig kényelmes
Hirtelen, mintha hangot hallanék, valaki a nevemet mondja, hív. A szigeten áll, nem tudom kicsoda, elindulok felé. Mozognak a híd padlói a lábam alatt, megfordulnék, visszaindulnék, de nem tudok, muszáj tovább menni. Mint egy varázslat. Már a szigeten vagyok, ismerős illatok, hangok vesznek körül. Itt egy család, anya, apa, egy kisfiú és egy kislány, labdáznak. De hiszen ezek mi vagyunk! Nevetünk, apa felemel magasra, magához ölel. Majd egy házba érek, szomorú házba. A család az asztalnál ül a konyhában, anya sír, apa csak néz maga elé. A bátyám nincs itt, én őt keresem, most értem haza a Julitól, el akarom mesélni neki, hogy mit játszottam a barátnőmmel. Megtudom hogy imádott tesóm úszni akart a tóban, de ahogy beleugrott beverte a fejét, most kórházban van.
Aztán a kórházban látom Zolit. Ijesztő, csövek mindenhol, és csak sírok. Többször nem mehetek be hozzá. A temetésen sokan vannak. Apa és anya este a konyhában beszélgetnek, azt hiszik már alszom, de én hallok mindent. "- Meghalt a gyerekem, nincs már többé. Miért?? Miért pont ő? "- zokogja apám.
Másik este ugyanabban a házban, anya és apa a konyhában. Mintha idegesek lennének, fel-alá járkál apám.
- Hol lehet már ez a lány? Mindjárt reggel, és sehol, pedig megígérte éjfélre itthon lesz.
- Nem lesz baj. Nem zárhatod be, már 17 éves- próbálja nyugtatni anyám.
- Tudom. De úgy félek, félek, hogy elvesztem őt is! Nem bírnám ki! Nem is tudom, de azt hiszem nem is szeret engem.
- Ugyan, ne beszélj csacsiságokat. Csak lázad.
- Remélem igazad van. Az életemnél jobban szeretem! Úgy átölelném, de nem engedi sosem, mióta meghalt Zoli."
Istenem! Hát hogy van ez? Én mindig azt hittem, hogy ő nem akar engem, hogy nem vagyok neki elég jó, hiszen akkor azt mondta, meghalt a gyereke. Azt hittem azt szerette volna, ha inkább én, és ő még élne, ezt értettem akkor, ezt hallottam.....
- Ébredj! Zsuzsikám, hallod! Nyisd ki a szemed!
Anya ül az ágyamon, törölgeti az arcom.
- Na, végre! Rosszat álmodtál kicsim? Kiáltottál, és zokogtál.
- Apa?
- Itt vagyok.
- Bocsáss meg kérlek!
- Csssssss, nincs semmi baj - ölelnek át a szüleim. Nem kell magyarázkodnom, ők ketten minden értenek, éreznek, tudnak.
Átmentem a hídon, nem terveztem előre, nem tudtam, hogy megtörténik, de felszabadított, megszabadított. Megszabadított egy olyan valamitől, aminek súlyát csak akkor éreztem igazán, amikor eltűnt az a valami.