Mese az udvarból
Mese az udvarból
Valamikor réges-régen
Meseország közepében
éldegélt egy kiskakas
piros tollú tarajas.
Kukorékolt reggel-este
ebben bizony kedvét lelte.
Tudatta, ha hajnal hasadt,
azt is mikor lement a nap.
Kerítésnek tetejében
tollászkodott ottan éppen,
mikor arra sétált büszkén,
nagy begyűen, igen hetykén
a gazda új kakasa,
épp, mint egy kövér basa.
Az egész udvar figyelte:
Mit akarhat őkelme,
színes tollát mért borzolja,
mi lehet itt az ő dolga?
Tán valaki vendégségbe
hívta volna pont ma ide?
Vagy egy rokont látogat meg?
Az állatok beszélgettek,
találgatták mi a helyzet.
Hanem egyszer csak megszólal
kimérten bánt minden hanggal:
"Tudjátok meg kedves népek,
szebb lesz mostantól az élet!
Énekemnek párja nincsen
érces hangom drága kincsem.
Eztán már a napocska is
korábban kel, később nyugszik,
csak hogy hallja muzsikámat
csilingelő víg nótámat.
Én leszek már itt a király,
s ti mind, ki nekem szolgál."
Ahogy ezt így befejezte
rátartian nézett körbe,
várta, hogy majd megünneplik
friss magokkal vendégelik.
Libák, kacsák nem értették
minek nékik ilyen rémség,
a tyúkok is berzenkedtek
nem akarták az új rendet,
malac sem volt soha szolga,
tehén és a kicsi borja
csóválták a fejüket,
nem lesz ez túl jó üzlet.
"Minek nekünk új kukori?
Itt van már a kedves régi!
Nem cseréljük semmi pénzért
megszoktuk már szép énekét.
Pont jó ahogy felkel a Nap,
estefelé búcsút mondhat,
had pihenjen ő is szépen
míg csillag s Hold van fenn az égen.
Maradj csak, ha van még kedved,
szolgasorba nem kell lépned,
nincsen király ki parancsolna,
mindenki tudja mi a dolga.
Elférünk itt szép szerényen
egy udvaron, békességben."
Erre bizony nem számított
előbb dermedten állt ott,
aztán dúlt és fúlt mérgében,
majd szétpukkant dühében
a tarka tollas kakaska,
s ettől fehér lett a taraja.
" Na, te híres piros tollú,
gyere nézzük ki szebb hangú!"
Ezzel kezdte is a nótát
mintha fújnának ezer harsonát.
Minden állat kereste hol a menedék,
azt hitték megindul a föld s az ég,
vagy tán eljött a világvég!
Egyszer csak abbamaradt a szörnyű zene-bona,
s többet meg sem szólalt, mert elszökött a hangja.
Hiába próbálta, csak tátogott a csőre
némaságra ítéltetett jó időre.
Nem köszönthet napot, delet,
tarka tollas barátunk igencsak kesereg.
Meseország közepében
éldegélő kiskakas
piros tollas, tarajas
bizony, igen megsajnálta
rekedt hangú, beteg társát
ezért felkereste a kaptárt.
Méhecskéknek mind elmondta
mi is most az ő nagy gondja,
segítene mihelyst tudna,
mézet vinne, hogyha kapna.
S mert ilyen szépen kérte
megesett rajta a szíve
a méhkirálynő adakozott,
nem úgy, ahogy máskor szokott.
Piros tollas kiskakaska
vitte a mézet az udvarba
beteg társát ápolgatta,
színes tollút gyógyítgatta.
Jobban is lett egy-kettőre
nem néma már a csőre.
Együtt fújják most a nótát
s ropják a cimborák táncát.
Nincs több verseny, sem királyság,
mindennél fontosabb a barátság!