Valentin nap, az meg minek?
2016.02.11 09:54
Sokan állnak a pénztárnál, az anyukán látszik a fáradtság, tudja, még nagyon sok tennivaló várja otthon, és már nem is meglepő, hogy egyedül kell mindent megcsinálnia, senkire nem számíthat. Igaz, azelőtt is így volt, csak akkor legalább a gyerekekkel foglalkozott az apjuk, mert, hogy jó apa, az biztos. Remekül ért a gyerekek nyelvén, le tudja őket foglalni, a sok nevetés kihallatszott a szobából, így az esti mosogatás is gyorsabban ment.
- Anyaaa! Tomi nem hagy békééén! - rántja vissza a jelenbe az asszonyt az öt éves Lili nyafogása.
- Tamás! Viselkedj! Hagyd a húgodat! - szól rá fáradtan a fiára.
- De én nem is nyúltam hozzá! Ő dugdossa a nyelvét!
- Persze, mindent meg lehet magyarázni! Te vagy a nagyobb, van elég bajom a ti veszekedéseteken kívül is! - tiszta apja ez a gyerek, még a szeme állása is az, ráadásul azt hiszi csak neki lehet igaza, mindig, mindenben.
- De én tényleg nem piszkálom! Csak állok itt melletted.
- Látom. Bírjátok már ki, mindjárt sorra kerülünk!
Ez a hülye pénztáros, is nagyon béna! Már tíz perce nem halad a sor! Miért nem megy kapálni, ha nem ért a szakmájához?! Még tanulni is kell a gyerekkel, egyszer biztos diliházba kerülök! A munkahelyen is minden az én nyakamba szakad, tornyosulnak az asztalomon az elintézetlen ügyek, a kedves ügyfél, meg olyan értetlen, jön azzal a sok idióta kérdéssel.
El kéne menni, messzire, egyedül, pihenni. Nekem is járna egy kis nyugalom! Abban a tudatban éltem, hogy rendben van minden. Barátnőm nem hitte el, hogy nem sejtettem semmit, nem fogta fel, hogy nem vettem észre a jeleket. Én egy birka, szerelmes asszony lévén, elhittem a túlórákat, a kiküldetéseket. Örömmel vártam haza, körülvettem a szerelmemmel, ó meg persze élvezte a helyzetet.
Na, végre már csak négyen vannak előttem, épp ideje! Valami vacsorát is gyorsan összedobok, meg a mosógépet is elindítom egy adaggal.
Hétfő volt, amikor elém állt, s elmondta, hogy összecsomagol, és elköltözik. Úgy mondta, mintha csak az ídőjárásról beszélne, hogy holnap meleg lesz, fronthatás nélkül, harminchat fok. Én meg csak álltam, és nem hittem el, egészen addig, míg nem volt az ajtó előtt a három bőrönd. A gyerekeknek is én magyaráztam el, persze nem nagyon értették, hogy az ő imádott apukájuk, nem fog velünk lakni, nem fog minden este mesélni, csak hétvégenként fognak találkozni. Én sem értettem. Magyarázatot sem kaptam igazán, azt mondta csupán, hogy szerelmes. Tulajdonképpen nem haragszom rá, és arra a nőre sem. Inkább magamra vagyok dühös! Miért nem vettem észre? Mit kellett volna másképp csinálni?
- Tomi, segíts kérlek egy kicsit a szalagra pakolni a cuccot! Na, ez jó! Most meg leejtetted, a cukrot, tessék kiszakadt a zacskó! Nagyon ügyes vagy mondhatom! Állj inkább odébb!
Miért vagyok rá ilyen dühös? Csak néz rám, szemében könny csillog, úgy megölelném, de nem mozdul a karom. Fizetek.
Kifelé menet a kirakatban szivecskék minden mennyiségben, díszpárnán, bögrén, maci kezében, zoknin, tolltartón, nyakkendőn. Vidám felirat hírdeti: Valentin napra lepje meg párját! Nálunk megtalálja az ajándékot hozzá!
Csak állok, és nézem, sírnom kellene, de nem fogok, nem tehetem. Van kit szeretnem, itt ez a két gyerek, hiszen itt vagyunk mi hárman egymásnak Valentin nap nélkül is.
- Gyerekek indulás! Tomikám, fogd meg Lili kezét, siessünk! Este, ha készen vagyunk mindennel mesélek nektek, valami szépet, Tomi ma te választhatod ki, hogy melyiket. Rendben?